Az elmúlt pár hónapban egyre komolyabb jelenséggé vált nálunk is egy olyan stílus, melyről gyakorlatilag lehetetlenség pontosan megmondani, micsoda, azt viszont mégis könnyű megállapítani, ha valaki helytelenül használja. Az "emo" kifejezés ugyanis egyszerre több értelemben is használatos: használják szubkultúrára, öltözködési stílusra, használják zenére, és már a magyar nyelvben is egyre gyakoribb a jelzőként való használata, tehát bármi vagy bárki, aki/ami melankolikus, szomorú, nyomott, az emo, viszont mások szerint meg az az emo, aki túlságosan is érzelgős, szenvelgős, és akkor a szubkultúrával kapcsolatos tévhitekről még nem is beszéltünk.

Mivel az emo már Magyarországon is divatjelenség, egyre több médium foglalkozik vele, ám ezek nagy része kimerül a külsőségek tárgyalásában, tizenéves lányok blogjainak pásztázásában és különféle, az irányzathoz kapcsolódó vélt vagy valós aberrációk feletti hüledezésben. Az azért majdnem mindenkinek világos, hogy múló divatról van szó, és bizonyos szempontból nálunk eddig jobban is lett kezelve, mint mondjuk Angliában, ahol a Daily Mail tavaly drámai hangvételű cikkben hívta fel a szülők figyelmét a tizenévesekből szuicid futóbolondokat faragó emo veszélyeire.

Egy viszont mindenhol közös: az emót senki sem tudja definiálni rendesen, legyen szó akár a zenéről, akár a stílusról, ellenben konkrét együttesről vagy emberről már annál többen el tudják dönteni, hogy emo-e, vagy sem, igaz, megindokolni ezt már sokkal nehezebb. Itt van nekünk tehát ez a káosz, amiben aki akar, egy idő után el tud igazodni, azzal viszont kevesen foglalkoznak, hogyan is lett az emo elszigetelt, független zenei rétegstílusból milliókat érintő tömegjelenség.

Ugyanis az emo bemutatását talán azzal kellene kezdeni, hogy momentán a legnépszerűbb stílus az amerikai fehér tizenévesek körében, és Európában is minimum dobogós. Míg húsz évvel ezelőtt az Államokban egy 15 éves, átlagos, középosztálybeli, fehér fiú a hair metál és a Bon Jovi bűvöletében élt, az öt évvel fiatalabb öccse ugyanebbe a korba érve már kockás flanelinget húzott, és Nirvana, Pearl Jam vagy más grunge együttesek posztereivel plakátozta ki a szobáját. Újabb fél évtized elteltével baseballsapka, buggyos térdnadrág és a nu-metal volt a menő, majd pár év után ez is lefutott, és keletkezett egy űr, hiszen a következő nemzedék számár a Limp Bizkit már ciki volt, és egyáltalán, egy normálisan lázadó tizenévest nem lehet komolyan venni, ha a bátyja Slipknot-lemezeivel villog.

All-American Rejects

Ebbe a légüres térbe nyomult be az emo, valószínűleg egy-két lusta zenei újságírónak köszönhetően, aki sokkal egyszerűbbnek tartotta leírni ezt, mint mondjuk a "poszt-grunge-nu-pop-punk" kifejezést, és valahol meg is lehet őket érteni. Persze ez nem volt teljesen alaptalan, hiszen addigra volt már egy egyre népszerűbbé váló indie rock irányzat, folyamatosan növekvő bázissal. Ehhez jött, hogy maga az emo kifejezés is egyre elterjedtebbé vált a fiatalok körében, és a macsó nu-metallal szemben amúgy is természetes ellenreakció volt egy introvertáltabb, más érzelmekre ható stílus tömegessé válása. Felismerték mindezt a lemezkiadók is, és az utóbbi két-három évben már amire lehetett, ráaggatták az emo címkét, történetesen pont a később legnépszerűbbé váló új együttesekre is. Pedig első ránézésre sok közös nincsen a goth külsőségekből és a rockoperák pátoszából táplálkozó My Chemical Romance és a slágeres, szintikkel és elektronikával puhított, habkönnyű popzenét játszó Panic! At The Disco között - leszámítva azt, hogy mindkét zenekar dühödten tiltakozik az emo jelző ellen.

De nincs mit tenni, akire egyszer már rásütötték az emo jelzőt, az már soha nem szabadul meg tőle, és majd bolond is leszn kiugrani a hajóból éppen most, hiszen az emóval együtt elveszítené milliós rajongótábora tekintélyes részét is. Ha nagyon általánosítani akarunk, akkor emo minden olyan új amerikai zenekar, amely punkos popzenét játszik, a kamaszokat legélénkebben foglalkoztató témákról énekel (viszonzatlan szerelem, ellenséges külvilág és persze az értetlen, ostoba és gonosz felnőttek), és legalább minimális mértékben cool, legyen az divatos hajviselet, smink, nyakkendő, kosztüm vagy akármi más.

Az emo zenekarok lényegét két példával lehet talán illusztrálni. Felmerülhet ugyanis a kérdés, hogy emo-e például az egyik legnépszerűbb mai zenekar, a Killers. Hiszen a smink stimmel, öltözködés úgyszintén, és vannak tinédzseres érzelmekre reflektáló dalai, Brandon Flowers pedig ugyanazzal a pátosszal a hangjában énekel, mint amit az emozenészeknek szokás tulajdonítani. Ennek ellenére nem az, hiszen bevallottan angolszász mintákat követ, zeneileg semmi köze a Jimmy Eat World-féle pop-punkhoz, hanem sokkal inkább a new wave-hez, vagy új lemezén pedig a U2 és Bruce Springsteen klasszikus rockzenéjéhez. Ráadásul ugye már szakállat is növesztettek, és nem sminkelik magukat.

Panic! At The Disco

A másik példa a Green Day, melyet például a már említett Daily Mail cikkben a legnépszerűbb emozenekarként neveztek meg, együtt a My Chemical Romance-szel, holott a Green Day sem emo. Nem is feltétlenül azért, mert már az emo kifejezés elterjedése előtt sztárzenekar volt, hiszen a fő vád az együttes ellen az, hogy a legutóbbi lemezével (American Idiot) felült az emovonatra, mert a tagok sminkelik magukat, "emósan" néznek ki, és szövegeikben bőven találhatók utalások az elővárosi tinédzserek elidegenítő és unalmas életéről. Azt pedig, hogy pop-punkot játszanak, mindenki tudja. Ennek ellenére a Green Dayt emozenekarként eladni olyan, mintha mondjuk Paul McCartney valamelyik újabb lemezére sütnénk rá, hogy Britpop. Hiszen, bár elég áttételesen, de a Green Daynek is meg volt a maga szerepe az emo előtörténetében, nélküle ugye nincs az emo zenei alapjául szolgáló pop-punk, arról nem is beszélve, hogy zeneileg újabban inkább stadionrockos irányt vett, ráadásul az American Idiot elsődlegesen egy politikus lemez, az emótól pedig mi sem áll távolabb a politikánál. A smink meg, ahogy a Killersnél is láttuk, önmagában nem bizonyíték.

De a legfontosabb érv talán mindkét zenekar esetében az, hogy nem elsősorban az emós tinédzserek körében népszerűek, mert ha így lenne, akkor bizony hiába a fenti eszmefuttatás. Ám a Killerst és a Green Dayt a nagyszámú, húszas-harmincasokból álló rajongótábora különbözteti meg leginkább az emóhoz sorolt zenekaroktól, és ez igazolni látszik azt a feltevést, miszerint az emozenekarok azok, amelyeknek a húsz fölöttiek körében már nincs igazán hitelük (nagyjából így volt ez a nu-metal zenekarokkal is).