Ehhez vissza kell menni az időben, de hogy meddig, az már rögtön kényes kérdés. Általánosságban az amerikai hardcore-szcénától szokás eredeztetni az emót, de sokak szerint előfutár volt a punkot lelkizős szövegekkel párosító Hüsker Dü, sőt, a lelki problémákat és az önsajnálatot először a világ elé táró angol Smithst is emlegetik a mozgalom keresztapjaiként. A lényeg, hogy a nyolcvanas évek túlpolitizált, illetve túlzottan macsó és erőszakos washingtoni hardcore-színtere kitermelte a maga ellenzékét, és ez hozta létre a személyesebb szövegekkel operáló Embrace-t és Rites Of Spring-et, melyek vezetői, Ian MacKaye és Guy Picciotto később a Fugaziban egyesítették erőiket, és ez a zenekar szolgált mintául számos későbbinek, amelyeket már - a Fugazival ellentétben - emónak tituláltak. (Tovább bonyolíthatnánk a történetet, ha kitérnénk az emo egyik mellékhajtására, a hardcore gyökerekhez inkább hű screamóra, de ezt most inkább kihagynánk).

A Fugazi hatása már jóval túlterjedt a hardcore körökön, és a kilencvenes évek elején feltűnő, viszonylag dallamos zenét játszó poszt-hardcore zenekarok közül többen is a Fugazi nevét tűzték zászlójukra. Közülük a Sunny Day Real Estate volt az első, amely - köszönhetően az akkor csúcson levő kiadójának, a Nirvanát is futtató Sub Popnak - szélesebb körben is népszerűséget szerzett, és hozzá kapcsolódott először az emo jelző. A Sunny Day Real Estate és a vele együtt emo címkét kapó zenekarok azonban már közelebb álltak a dallamos indie rockhoz, mint a hardcore-hoz, és sikereiknek köszönhetően az emót a kilencvenes évek közepére már az indie egyik alirányzataként tartották számon. A Promise Ring, a Get Up Kids vagy a Cursive egyre nagyobb közönség előtt lépett fel, miközben a punkos elemek egyre inkább visszaszorultak az öltözködésben, és szép lassan megjelent az emós, mint fogalom. Itt még nyoma sem volt sminknek és más, feminin külsőségeknek, hanem egyszerű, second hand pólók, kardigánok, viseltes pulóverre hajtott inggallérok, SZTK-szemüveg - vagyis egyértelműen uncool külső, semmi divatos, inkább egyértelműen az amerikai iskolák kasztrendszerének legalsó fokán álló geekek megjelenését idézték. Mindez pedig teljesen ráillik az évtized egyik legfontosabb gitárzenekarára, a Weezerre.

Weezer

A Weezer első lemeze 1994-ben már épített a geek-sármra, de akkor még az irónia és a humor uralták az albumot, az igazi sokk a második album, az 1996-os Pinkerton személyes, szexuálisan frusztrált, magányról és elszigeteltségről szóló, gyakran önsajnáló szövegei és a hozzá társuló, "szívből jövő" zene és ének az amerikai tinédzserek elgondolkodtatóan nagy hányadát találta szíven. A Pinkerton sosem lett igazi kereskedelmi siker, de a hatása felbecsülhetetlen, és tulajdonképpen az első igazi emo sikeralbum, még ha ezt a státusát sokan vitatják is.

Amikor ugyanis a kilencvenes évek második felére a Sunny Day Real Estate és társai egyre jobban elkanyarodtak az emótól vagy jelentőségüket vesztették, ott maradt a kifejezés, és bár az eredeti, igazi emo addigra gyakorlatilag eltűnt a föld színéről, kereslet továbbra is volt rá. És mivel a Weezer labilis vezére, Rivers Cuomo szüneteltette a zenekar működését, lett helyette más, aki kimondta, amit ki kellett mondani. A régiek közül pályán maradó Jimmy Eat World, és a - nem egy esetben a Weezer hatását viselő - új, a média által jobb híján emónak nevezett bandák (Thursday, Saves The Day, Alkaline Trio, stb.) gondoskodtak arról, hogy azok a kielégületlen és frusztrált fiatalok, akiket taszítottak az MTV-ben futtatott poszt-grunge, mainstream pop-punk és nu-metal zenekarok, ne maradjanak magukra.

Alkaline Trio

Amikor aztán öt év szünet után a Weezer visszatért, hihetetlen fogadtatást kapott ahhoz képest, hogy az alatt a fél évtized alatt nem csinált semmit, és az emo, amely addig kimondottan coolnak számított indie rock körökben, rakétagyorsasággal került a mainstreambe. Ekkorra már több emo nemzedéket is megkülönböztettek, és az ezredforduló után megjelenő, emónak nevezett zenekarok már a harmadik hullámot jelentették. Közülük egy olyan vitte a prímet, amely már a kilencvenes években is létezett, ám igazi népszerűséget 2000 után szerzett (köszönhetően többek között annak is, hogy az általa játszott, teljesen felvizezett pop-punkban már alig volt észrevehető az eredeti emo elem), ez volt a már emlegetett Jimmy Eat World, mely azonban stigmaként hurcolta magával az emo jelzőt, és hiába játszott gyakorlatilag mezei, MTV-kompatibilis pop-punkot (dolgozott a Blink-182 producerével is), ez rajta ragadt. Mivel pedig a Jimmy Eat World a legnépszerűbb együttesek egyike lett, a kiadók kapva kaptak az összes, hasonlóan punkos popzenét játszó zenekarokon, melyek legalább egy kicsit merítettek a Weezertől vagy a Sunny Day Real Estate-től.